Nyamvadt egy kis háború ez a miénk. Még azt sem tudjuk, ki az ellenség. Azt is csak homályosan sejtjük, hogy miért folyik a harc. Nincsenek világos utasítások, nincsenek parancsnokok, csak partizánok vannak. A mi oldalunkon, legalábbis...
Nem tudom mikor kezdődött a háború, talán még meg sem születtem, de gyerekkoromban még nem álltunk ennyire vesztésre, az biztos. Még voltak otthonok, voltak zugok, ahol meghúzhattuk magunkat. Volt anyám, apám ami nagy szó. Gyerekként még szinte boldog voltam.
Aztán átvonult rajtunk a front és felzabált mindent, ami még úgy-ahogy összetartotta a világunkat. Nem tűzzel pusztított, nem fegyverrel gyilkolt, hanem ürességgel. Kioltotta dolgok belső fényét, megszüntette az egyediséget, kitörölte az emlékezetet. Betonozott, fröccsöntött, egyszerűsített gőzerővel, praktikussá, kényelméssé és értelmetlenné tette a világot. A hazámat. Az otthonomat.
Ha felperzselik egy férfi otthonát, akkor a férfi fegyvert ragad és beáll egy szabadcsapatba. Nekem is fegyvert kellett ragadnom. Fegyverben állok már Isten tudja mióta, de nincsen csapatom, magányosan osonok alkonyatkor a fák között, magányosan rejtegetem a lőszert és a gránátokat. Még sosem használtam egyiket sem, mert nem tudhatom, ki van velem és ki ellenem. De ha eljön az idő, tudni fogom, hogy mi a kötelességem.
Addig pedig nem tehetek mást, nyitva tartom a szemem és a fülem... Reszkessetek, kollaboránsok!